A játszóházból kitiltott kisfú esetéről pár gondolat

 Aki szeretné elolvasni az apuka szívszorító facebook-os jegyzetét, itt megteheti:

 https://www.facebook.com/notes/andras-fabian/v%C3%A9ge-a-gyereknapnak/544727842231470

  Egyszerűen felfoghatatlan számomra ez az egész. Jó, persze, lehet mondani, hogy elfogult, vagyok, mert az új házirend alapján az SNI-s gyerekemet nem vihetem be (nem mintha akarnám, hisz földrajzilag is messze vagyunk az ominózus wellness központtól), de nem emiatt vagyok felháborodva. Hanem amiatt, hogy 2013-ban, állítólag Európában, egy úri játszóházban, ahol elméletileg felnőtt emberek dolgoznak, hogy a fenébe lehet egy ilyen "kommunikációs hibát" elkövetni??? Érdekes amúgy így nevezni a diszkriminációt, ilyen megfogalmazásban még nem hallottam. Itt ugyanis ez volt. Vagy rosszul tudom a szó jelentését... Már az elég érdekes volt, hogy egyszercsak közölték, hogy fele annyi időt tölthet bent a kisfiú (persze ugyanannyiért), mint a normál fejlődésűek. Ez milyen már? És milyen alapon??? Majd a következő alkalomkor felvilágosítják az apukát, hogy ide bizony be nem mehet a kisfiú, mert módosult a házirend, és nem tudnak fogadni és ellátni speciális nevelési igényű gyermekeket.

 A szóban forgó wellness központ a facebook oldalán közzétett egy sajtóközleményt, amitől cseppet sem ingott meg a negatív véleményem róluk, sőt. Jócskán elgondolkodtató volt pár mondat. Főleg az, hogy azok a szegény normál gyerekek mennyire veszélyeztetett helyzetbe kerültek attól, hogy Levente miatt kényszerű figyelemhiányban kellett szenvedniük... Hát ezt egyszerűen nem tudom hova tenni, és nekem valahogy abszolút integrációt szabotáló álláspontnak tűnik. Ne mondja nekem senki, mert nem fogom elhinni, hogy minden esetben több figyelmet igényel egy 7 éves SNI-s gyermek, mint például egy 1,5 éves... Ugyanis megnéztem: 1-12 éves korúakat fogadnak. És ha véletlenül bevisznek egyszerre 2 vagy 3 pirinyó, rohangáló, dackorszakost, akkor nem történik "kényszerű figyelemhiány"??? Egyszerűen nem értem, és mélységesen elszomorít ez az egész.

 A történet iszonyúan felháborított, de annak nagyon örülök, hogy az apuka volt olyan tökös, és nem hagyta annyiban! Mivel sajnos számtalan ehhez hasonló szituáció történik, hangot kell adni annak, hogy ez nem helyes!!! Hátha változik valami!

Szerintem felháborító!

 Este kifejtem, hogy mi a véleményem a játszóházból kitiltott kisfiú esetéről, de röviden annyi, hogy szomorú. :( És igazságtalan! De sajnos hűen tükrözi, hogy sokan mennyire nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy nem vagyunk egyformák...

http://444.hu/2013/05/29/oxygen-mozgaskorlatozott/

Cukiságok+egyebek

 Nálunk is beköszöntött a Bogyó és Babóca függőség. Eddig egyáltalán nem érdekelte, max. az elején a dalt meghallgatta, és már rohant is tovább, de az utóbbi időkben elkezdett rajongani érte. Olyan édes volt, először úgy mondta, hogy bodza, de pár napja hotygyó hatygyóca-ként követeli. Rengeteg ideig képes (lenne) nézni.
 Olvastam és hallottam pár szülőtől, hogy nincsenek oda ezért a meséért. Én bevallom, elég immunis vagyok rá, nem kerget az őrületbe, Pogány Judit hangjának sokszínűségén ámulok. Amivel ki lehetne kergetni a világból, az a Minimentők. A hideg ráz tőle. A képi világa sem tetszik, na de azok a vinnyogó hangok?! Jujjj!

 Akkorát röhögtünk rajta tegnap. :D Majdnem elesett a csúszdájánál, és nagy komoly fejjel megkérdezi, hogy Mi tőtént? Ma ugyanezt eljátszotta, mikor rám törte a WC ajtót. Azóta pedig szavajárása lett, megtetszett neki. :)

 Megtömött... Még mindig ellenáll a szamócának (pedig olyan finom, és még ráadásul ingyen is kapjuk). Gondoltam, hogy nagy turpisan kibánok vele, és csak úgy lerakok a kis asztalára pár szemet. Már majdnem azt hittem, hogy győzelem, de neeeem. Ellenáll erőteljesen. Megfogta, fintorgott rá, szájához érintette, majd visszatette. Erre elkezdtem enni, hátha. Na itt vérszemet kapott, és dugdosta a számba, de olyan gyorsan, hogy nem győztem nyeldesni. Így nem vicces, de az a komoly, ellentmondást nem tűrő pofi, amit vágott hozzá?! :D Édes volt nagyon. 

 Olyan büszke voltam magamra. Ugyanis eléggé eltaláltam a gyereknapi ajándékát, amit saját kezűleg gyártottam, kb. 1 perc alatt. Bevallom, nem vettünk neki semmit ennek több oka is van: nem nagyon játszik mostanában rendeltetésszerűen, van egy halom játéka, ellenben pénzünk nem igen... Az ajándék pedig nem más, mint: 2 darab fa gyöngyből készült lóbáló alkalmatosság. (Azoknak, akik nem tudják elképzelni, hogy mi az a "lóbálás Tündüs módra": ENNEK a bejegyzésnek a végén láthatnak róla képet.) Rengeteget rohangászott vele, és szemmel láthatóan el volt ragadtatva. :)
  

 Van egy olyan "szokása", hogy minden apró bizgentyűt nagy lelkesedéssel, és sokáig perget; vagyis vesz belőlük néhányat a kezébe, és ámulva figyeli, ahogy lepotyognak (Tudom, hogy ezt normál fejlődésű gyerekek is szeretik, de látni kellene művelet közben, hogy érezhető legyen a különbség). Ma bemászott az asztal alá, és ott megtalálta a száraz macskaeledelt (még jó, hogy nem a konzerv kaját trutymózta... de lehet, hogy nem úszom meg), ami tökéletesen alkalmas erre. Végül a szobájába is bevitte, a macska meg értetlenkedve figyelte a jelenetet. :)

Játszótéri mókák

 Bevallom őszintén, hogy utálok oda menni. De Hancsesz miatt azért kell. Régebben tettem fel egy képet, amin az látszódik, hogy milyen kis békés homokszóró... Azóta ez változott, és inkább többször csak dobálja. Ami nem érdekelne, ha nem kellene testőrként óvnom a többi gyereket a gyerekemtől. Jó, ma szerencsére kevesen voltak, de így is sikerült egy kiskrapekot eltalálnia. Pedig olyan aranyos volt, sajnáltam nagyon, és persze sült az arcomról a bőr.
 Még régebben volt egy olyan szitu, hogy egy vénasszony idős hölgy, (aki roppant jól volt felöltözve: Sports márkájú, kínais kék papucs, hozzá vörös lábkörmök, plusz zakónak tűnő kosztümkabát) beszólt, mert az unokájának a lába homokos lett. Persze a lányom által, de akkor még tényleg nem hibáztattam érte, mert csak ámulva figyelte a pergő homokszemeket, és a véletlen műve volt az egész, amit a néni gaztettnek minősített. Most nem azért, de ne csodálkozzunk már, ha homokosok leszünk egy játszótéren... Én persze visszaszóltam, mert itt teljesen fölöslegesen óvta a 4 éves kisunokáját, de a mai helyzetnél nem ez volt a helyzet. Az a baj, hogy ilyenkor több mint 1 óráig is képes dobálózni, és hiába könyörgöm térdencsúszva, hogy hagyja abba, nem érti, de ez idő alatt a többi gyerek meg cimbizne (vagy csak megnéznék, hogy mi a fene olyan izgalmas abban, amit ez a kiscsaj csinál), és pont úgy repteti a homokot, hogy egyenesen szembe-szájba-fülbe megy. Szóval nem csak úgy lazán feldobja, hanem valami fura szögben teszi mindezt, mintha kővel kacsázna a tavon, vagy valami hasonló, nehéz szavakkal kifejeznem.
 És ezután még haza kell cibálni... Az se piskóta. Általában Férj szokta vinni, mégpedig úgy, hogy az alkarján fekszik a kisasszony hason. Így nem a fülébe üvölt teljes hangerővel, meg annyira tekergőzni, menekülni, és rugdalózni sem tud, csak a fejét emelgeti méltatlankodva. Kicsit látványilag fura (hangilag is), de én már kezdem megszokni. :D Idővel biztos könnyebb lesz! (De mikóóóóó' ???)

Mother's Little Helper...

 Elkezdtem. Ma és holnap fél, aztán már egész. Szerencsére anyu átjött, így nem olyan félelmetes. Amúgy annyira káros az a sok negatív dolog, amiket a gyógyszerekről összeírnak fórumokon, meg mindenféle netes felületeken, ugyanis még le sem ért a torkomon, de már egy kicsit rosszul voltam, pedig a nyelőcsövön keresztül biztos nem szívódik fel...
 Tudom, hogy nem kellene olvasgatnom, de azért jócskán érdekelt, hogy milyen vélemények vannak, hisz azért ez csak az agyamra hat, és engem az ismeretlen szorongással tölt el. Van egy bizonyos Szendi Gábor nevezetű pszichológus. Ő nagyon agresszíven gyógyszerellenes, és olyanokat ír, hogy csak placebó, és káros, és csak azért írják fel, hogy a gyógyszergyárak meggazdagodjanak, a betegek meg bekussoljanak. Oké, van igazság az írásaiban, de szerintem azért jócskán egy oldalról közelíti meg a dolgokat, némi összeesküvés elmélet szagot is érzek, én szeretném hinni, hogy nem mindenki gonosz, és nem fognak össze, hogy minket, gyengébb lelkűeket mindenáron kicsináljanak, de lehet, naiv vagyok, és neki van igaza.
 Eddig szerencsére csak egy kis szájszárazságot, nyugtalanságot, és szédelgést érzek, de ha mákom van, pár hét múlva elmúlik. És nem szégyellem! Sajnos nagyon sokan ezt teszik, mert lenézik a hozzám hasonlóakat. Ha másra nem is jók ezek a nehézségek, amiket kapok az élettől, arra biztosan, hogy sokkal elfogadóbb vagyok minden téren. Emlékszem, mikor kérdéses volt, hogy lehet -e gyerekem, mindig azon zsörtölődtem, hogy hogy a francba lehet valaki szülés után depressziós, hát ott a kezében a gyerek... Aha, azóta már ezt is egészen máshogy látom. Ítélkezni nagyon könnyű.

Gyógyszer

 

A váró

 Látogatást tettem a pszichiátrián kedden. 1 hónappal ezelőtt kértem időpontot, és most kivételesen nem bántam, hogy ilyen sokat kellett várnom, mert titkon arra vágytam, hogy ez idő alatt a sok napsütéstől, meg mittudomén mitől, de jobb lesz a kedvem. Sajnos nem így történt. Amúgy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap csak szomorkodom, néha nevetni is tudok, bár kevesebbet, mint régen. Nem is tudom, valahogy nem olyan vagyok, mint rég, valami hiányzik, megváltozott, kihunyt. Életunt lettem, semmihez sem volt/van kedvem, még felkelni sem. Mondom, ez nem állapot, valamit tennem kell. Tudom, hogy nem az antidepresszáns legjobb megoldás, de jelenleg csak ezt tudom kivitelezni. Sok szart olvastam a bogyókról, de ugyanakkor rengeteg jót is, teljesen eltérnek a vélemények, tapasztalatok. Majd meglátom, hogy nálam mi lesz a helyzet.
 Fosok, de közben akarom is, hogy jobban legyek. Holnap kezdem. Kíváncsi vagyok. Két mellékhatástól félek leginkább: öngyilkossági hajlamot felerősítheti a szedés elején; és a házaséletre gyakorolt, nem túl kedvező hatása sem olyan biztató, de valamit valamiért. Mert persze jó az együttlét és az azt követő pár óra (állítólag akkor is a szerotonin szint emelkedik meg, és az antidepi is ezt igyekszik majd magasabb szinten tartani), de ugye egy nap nem pár órából áll, és nem is hágunk szeretkezünk minden nap... Szóval úgy döntöttem, próba szerencse, lesz, ami lesz, megpróbálom.

 Ugye, hogy milyen félelmetes a váró?! Vagy csak nekem? Abba a kórházi lepedővel fedett fotelba semmi pénzért nem ülnék bele!!! :/ Valahogy erről a helyről mindig a filmekben látott kényszerzubbonyok, és a leszíjazott, őrjöngő emberek jutnak eszembe, akiket aztán leszedálnak injekcióval. o.O

Kencefice

Sudocrem-es arcpakolás Tündüs módra

1 nappal később, a gondatlan anya ugyan ott felejtette a krémet, és a kisasszony élve az alkalommal, egy csöppet vastagon kente be az arcát (és a két nap alatt a tégely 1/4-ét eltüntette, evett is belőle, ami az emésztését is felgyorsította...)

 Megkóstoltam a Sudocrem-et, és meglepődve tapasztaltam, hogy egészen ehető. De komolyan! Egyáltalán nem keserű (én azt hittem, hogy de), és enyhe levendula íze van. Az állaga, és az, ahogy az ember nyelvére tapad, az nem annyira kellemes; de seggkrém mivoltához képest egész fincsi (a popsi kenőcs nálunk azután vált seggkrémmé, hogy drága férjem így kérte a patikában, és elmondása alapján elég érdekesen néztek rá, és közölték vele, hogy azt valójában popsi kenőcsként szokták kérni a szülők...amúgy imádom, hogy ilyen nyers az én uram, de tényleg!).

 Nem hiszem, hogy valaki is bűnözőnek titulálná egyetlen sarjamat amiatt, hogy kockázva van a feje a bejegyzésekben, mint a hírekben a legelvetemültebbeknek, de szeretném most megosztani a miérteket: a régi blogom kapcsán volt, hogy "lebuktunk". Nem volt kellemetlen a szitu, de onnantól, hogy beazonosítottak, óvatosabb vagyok. Lehet, hogy ez már egy bizonyos fokú üldözési mánia (sosem állítottam, hogy teljesen 100-as vagyok), de nem érdekel, mert én úgy érzem, hogy arc felvállalással nem tudnék olyan őszinte lenni, mint nélküle. Nem mintha olyan sok takargatnivalóm lenne, de sajnos rájöttem, hogy milyenek tudnak lenni az emberek, így maradunk továbbra is a kockásfejű család. :D

Kérdezős díj

 Kaptam egy díjat Molly-tól, amit köszönök. :) Ez, ahogy egy kicsit nyomoztam, arra a megállapításra jutottam, hogy az előző (Best Blog-os, csokros kislányos) módosult változata, de jó ötletnek tartom az új szabályt, miszerint válaszolni kell a kérdésre, majd fel kell tenni egy újat a 4 kiválasztottnak.

 Nekem erre kell felelnem: Mi volt a legfélelmetesebb dolog, ami történt veled? 

 Nem tudok megállni egynél. Amúgy az egész életemet félelmetesnek tartom. :) De igazából két dolgot tudnék kiemelni:

 Az egyik, mikor kis suttyóként azt hittem, hogy tudok úszni... és majdnem rossz vége lett. Én voltam szinte az utolsó az osztályban, aki megtanult, de ez a megtanulás annyit jelentett, hogy bele mertem menni a mély medencébe, és a szélébe kapaszkodva, majd pár hossz erejéig azt elengedve nem süllyedtem el. Voltam olyan nagyképű naiv, hogy azt gondoltam, ezt már úszásnak lehet nevezni, és mit nekem egy folyó. Apu munkahelye szervezett egy kirándulást. És én majdnem ott maradtam. Vagyis majdnem elvitt a víz. Ugyanis a vízmélység ott nem volt olyan kiszámítható, mint egy uszodában, sőt, inkább szeszélyesen változó a megfelelő jelző. Egyik percben a térdemig ért a víz, léptem egyet, és teljesen elmerültem. És itt ugye nem volt mibe kapaszkodni, plusz még sodrás is van, nem is kicsi... Mikor nagy nehezen sikerült víz fölé emelnem a fejem, kiabáltam, hogy segítsééég. Apu szerencsére észrevette (emlékszem, sokan bámultak, de azt hitték szerintem, hogy viccelek, mert senki nem jött) és kimentett, de akkora volt a sodrás, hogy majdnem mindketten odavesztünk, de szerencsére nem. (Anyu mindeközben a parton napozott, mert ő aztán tényleg nem tud úszni.) Akkor, ott, lepergett az életem, szóval nem kamu ez a 'lepereg az életed filmje' dolog. Nagyon ijesztő volt, és emlékszem, még pár óra múlva is azon agyaltam, hogy életben vagyok vajon? Vagy a halál után a lélek ugyanúgy él tovább, csak nem tudok különbséget tenni, hogy ez valóság vagy sem? Esküszöm, hogy ilyeneken agyaltam egy csomót, pedig nem voltam olyan hú de koros. (Nem emlékszem pontosan, hogy mikor történt ez.)

 Ami még ennél is sokkal félelmetesebb volt, az a szülés napján történő kórházba kerülés. Ez ugyanis, úgy történt, hogy kisasszonykám szíve nem úgy vert, ahogy addig, a CTG-t végző nő feje falfehér lett, hívta a dokit, összesúgtak, majd hívták a mentőket, és hallottam, amit a telefonba mondtak: "mentőt kérnénk a kórházba, sürgősségi császárra lenne szüksége egy kismamának." Rémülten kérdeztem őket, hogy most mi van, erre csak annyit mondtak, hogy a baba már nem érzi magát jól odabent, forduljak a bal oldalamra, majd mértek vérnyomást, pulzust, és ekkor csóválták a fejüket és egyre fehérebbek lettek (mint később kiderítettem azért, mert előfordul, hogy a fájásmérő gépezet a magzat szívverése helyett az anya pulzusát rögzíti, de az enyém 90-100 körüli volt, míg a kicsié csak olyan 80-70... a megszokott 140-160 helyett). Elővett a hölgy egy őskori leletnek tűnő mobil magzat szívmonitort vagy mit, hogy a mentőben is tudják nyomon követni, hogy mi zajlik odabent. De persze nem működött... És a percek csak teltek, és teltek, de mentő sehun. Eltelt 10 perc, eltelt 20 perc, ekkor már mindenki a falat vakarta, és dühöngött, majd 30, és még mindig semmi, de végül 35 perc után megérkeztek végre. És még ugye ekkor sem könnyebbülhettem meg, mert hála a csodás városvezetésnek, az egészségügyi "reformoknak", és legfőképp a kórház bezárásának: egy 25 km-re lévő városba kellett mennem szülni, és akárhogy is autópálya, és mentőautó, akkor is kellett még plusz 10 perc... Mire megérkezett a lift, feltoltak, blabla, majd 50 perc telt el a riasztástól, és lehet, hogy én vagyok nagyigényű, de úgy gondolom, ez egy kissé sok idő. Mikor erről a máig felbaszó dologról írok, mindig kiemelem, hogy nem hibáztatom a mentősöket, mert nem ők tehetnek arról, hogy egyes nagytudású barmok az íróasztal mögött csücsülve hogyan határozzák meg, hogy mennyi rohamkocsi legyen készenlétben... Ugyanis, mint később kiderült, azért jöttek ilyen későn, mert a városban porfészek településen, ahol élünk, nem volt szabad mentőautó... Annyira szörnyű volt ez a helyzet, hogy máig kiráz a hideg, ha rágondolok. :( A legijesztőbb az volt, hogy semmit nem tudtam, hogy mi zajlik a pocakomban, él -e még egyáltalán a kislányom (sajnos a terhességem alatt az egyik rokonunknak lepényinfarktus miatt halva kellett megszülnie a babáját a 35. héten; ez is erősítette bennem a félelmemet), és NEM TEHETTEM SEMMIT, tétlenül, a bal oldalamon fekve az a 35 perc örökkévalóságnak tűnt.
 Jó bő lére eresztettem, de ismét megkönnyebbültem. Pár év, és talán sikerül lenyelnem, hogy ez történt velünk. :)

 De most megpróbálok valami könnyedebb kérdést feltenni, szóval, az enyém az lenne, hogy mi volt a legkínosabb/legviccesebb szituáció, ami veled történt?

Akiknek szeretném továbbadni eme módosított díjat, és kíváncsian várom a válaszaikat :
Nesreca
Nyonyeszka
Dóra 
Evita 

Elfáradtam...

(forrás: Pinterest)

 Már egy ideje érzem, hogy a vésztartalékaimat fogyasztom. Alapból nincs jó természetem, és baromi pesszimista tudok lenni (most nem megyek abba bele, hogy a gyerekkorom sem volt egy olyan hú, de szuper, és nekem ne mondja senki, hogy ez nincs valamilyen kihatással a felnőttkorra). Na ezen tulajdonsággal rendelkező anya + egy nehezebben kezelhető gyerek, hát, nem a legszerencsésebb párosítás.

 A türelmem is fogyatkozik. Ez ma is a felszínre tört, ugyanis már pár napja próbálom rávenni a leányt, hogy kóstolja meg az isteni, mézédes szamócát. Erre neki a látvány már olyan gusztustalan, hogy fenézi megenni. Ezen jócskán kiakadtam, pedig az utóbbi két napban ahhoz képest szépen evett (jó, az esetek túlnyomó többségében vizuális segédeszközöknek köszönhetően, magyarul mesenézés közben...). Tudom, hogy kretén vagyok emiatt, de mikor válogat ezerrel, akkor mindig eszembe jut, hogy mennyi gyerek éhezik; na meg az is, mikor anyuéknál laktam, volt egy időszak, mikor választhattam: zsíros vagy margarinos kenyér. Annyit még tudtam variálni, hogy só helyett cukorral szórtam meg ezeket.
 És ezért is érzem zavarban magam, mikor páran írták, hogy felnéznek rám, meg hasonlók, mert nem érzem jogosnak. Legalábbis per pillanat inkább lenéznivaló, szánalmas, vergődő, sipítozó szaranyának gondolom magam. Most azért ülök itt, mert a szamócás kiborulásomat erőteljes hanghatásokkal támasztottam alá, persze a lány is, miközben férj aludt(volna), és így eléggé ballábasan kelt fel. Terveztük, hogy elmegyünk anyóshoz délután, de így engem, mint idegbeteget depist itthon hagytak. Vagyis én feküdtem könnyeket nyeldesve az ágyon, ők meg elmentek. :(

 Megőrülésem okozója az is, hogy 3 év alatt egyszer voltunk strandon hármasban, meg egyszer kettesben férjjel uszodában. És ennyi az összes kikapcsolódás. Alapból sem vagyok az az otthonülős (sajnos férfim meg igen), de az, hogy csak orvosi vizsgálatok miatt utaztunk, az azért kicsit nehezen emészthető nekem. Jó, pénzünk sincs rá, nem is álmodozom én külföldi nyaralásról, bőven jó lenne még megyén belül is elmenni valamerre, de nem jön össze. Vagy pénz nincs, vagy valami mindig közbe jön. Pedig biztos sok energiával töltene fel egy kis aktív kikapcsolódás. Mert oké, jó itt ülni a gép előtt, de ez azért nem ugyanaz, mintha programokat szerveznénk, és jól éreznénk magunkat hármasban.

 Úgy döntöttem, kérek orvosi segítséget, mert ez így már nem állapot. Szülés óta is kapok, de most asszem ez már kevés. El lehet ítélni, meg lehet kövezni, nem zavar. Ezt a titkos blogba le sem írom, mert azt olvassa pár "hús-vér" ismerősöm is, és nem szeretném, hogy tudják. Nem azért titkolom, mert szégyellem, hanem mert rossz tapasztalataim vannak ezzel kapcsolatban. Akkor jöttem rá, hogy mennyire elítélik az emberek azt is, aki mondjuk lelkileg gyengébb, mint az átlag, mikor szülés után padlón voltam, amit a pszichológusnak tanult barátnőmnek elmondtam. Mindent őszintén, a gyógyszert is, erre lerázott annyival, hogy rakd le a bogyót, nem megoldás, szedd össze magad, múltat zárd le. Mindezt pár hónappal a szülés után. Amúgy a "dilim" a szülés utáni vérnyomáskiugrással kezdődött (200 fölötti), amiről nem tudták megmondani, hogy mitől lehet, így itthon, miután egyedül maradtam az akkor még Pirinyóval, rettegtem, hogy mi lesz, ha akkor leszek rosszul, ha egyedül vagyok vele otthon. És ezután jöttek sorban a mi lesz ha kezdetű kérdések, és ezek közül a legijesztőbb számomra az volt, hogy mi lesz, ha mondjuk reggel 8-kor megint felszökik a vérnyomásom, elájulok (vagy meghalok), erre szerencsétlennel mi lesz délután 4-ig, míg hazajön az apja, addig csak sír a kiságyban... Erre annyira ráállt az agyam, hogy az egyik nap kaptam egy több órán át tartó pánikrohamot, ami szörnyű volt, senkinek nem kívánom. Amúgy érdekes, mert egyébként nem tartom magam egy beszarinak, mikor a kórházban ment fel a vérnyomásom, a nővérkéken láttam, hogy csupa idegek voltak, mert csökkentőre sem reagáltam, de én mindvégig viszonylag nyugodt maradtam, és a pániknak még a nyoma sem volt. Anyu küzdött/küzd ezzel a nyavalyával, és én addig, míg nem éltem át, csak hisztinek és figyelemfelkeltésnek tartottam. Sajnos azóta tudom, hogy nem az. :(
 Tudom, és emiatt végtelenül szégyellem is magam, hogy rengetegen sokkal nehezebb dolgokon mennek keresztül, és mégis jobban bírják, mint én. Kár, hogy gyenge vagyok, de itt is látszódik, hogy mennyire mások vagyunk.
 Tisztában vagyok azzal is, hogy nem a legmegfelelőbb gyógymód megoldás a gyógyszer a lelki bajaimra, de nincs lehetőségem alternatív megoldást választani (ugye megint a rohadt pénz, mifelénk sajnos csak magán úton lehetne pszichológushoz menni), valamit viszont kell találnom, mert tarthatatlan, hogy reggelente nincs kedvem felkelni, kedvetlen, nyűgös, lusta, kiállhatatlan hárpia vagyok. Nagyon félek a mellékhatásoktól (főleg a házaséletre gyakorolt negatív hatástól tartok), de nem csak magamat kell néznem: a lányomnak nem ilyen anyára, a férjemnek meg nem ilyen feleségre van szüksége... :S

Az ajándék labdák :)

 Egy régebbi bejegyzésben írtam a labdatengeres sátorról. Ezt olvasva Adrienn felajánlotta, hogy küld nekünk labdákat. Pár nap múlva már meg is érkeztek, amit a Tündüs golyónak hív. :) És még egy nagyon aranyos levelet is kaptunk, amin teljesen meghatódtam.

 Itt is szeretném megköszönni, hogy ilyen figyelmes és kedves voltál! :) Nekem jól esett, a leányzó pedig nagyon örült nekik. Továbbra is imád rájuk feküdni és hemperegni benne, de szórni is szereti. És ezek sokkal szebb színűbbek, mint ami nekünk van. :)

 Továbbra is csak ámulok, hogy ismeretlen ismerősök ilyen aranyosak tudnak lenni! :)

A félszemű aranyhal

 Sógornőm anyák napjára két aranyhalat kapott. Mesélte, hogy az egyik csak fél szemmel rendelkezett. És ez elég látványos volt, mert teleszkópszemű halról van szó. Azt is hozzátette, hogy visszavitték. Erre én rávágtam, hogy akkor szegényt valószínűleg azóta már lehúzták a WC-n. Erre a sógor azt felelte, hogy az is lehet, hogy odaadták ragadozóhalaknak... Ezekkel a rokonékkal már nem állok le "vitázni", inkább próbálok majdnem mindent magamban tartani, mert annyira különbözően látjuk a világot, és az értékrendjeink is annyira eltérőek, hogy azt tapasztaltam az évek alatt, hogy fölösleges tépni a szám. Viszont hiába nem mondok, csak keveset, az arcom azért sok mindent elárul valószínűleg, mert a sógornőm kissé zavartan elkezdett magyarázkodni:
- Őőő, de mi elfogadtuk volna, minket egyáltalán nem zavart, de hát a gyerekek folyton erről kérdezősködtek, állandóan faggattak, hogy miért ilyen, és mi karácsonykor is a göcsörtös fát választjuk (nem igazán értem, hogy egy fa hogy jön egy állathoz, de mindegy, és azt sem értem, ha kérdez a gyerek, akkor miért nem lehet neki normális magyarázatot adni).
Nem szóltam semmit, gondoltam magamban had mondja, nem nekem van rossz érzésem, nem én magyarázkodom. Erre nem sokkal később sógor mondta, hogy:
- Mi amúgy is a tökéletességre hajtunk.
Persze csak jópofizni próbált, de ekkor esett le, hogy basszus azért legtöbbször tudja a gólya, hogy hova melyik gyereket kell vinni (sajnos sokszor előfordul, hogy ő is hibázik...), mert fogalmam sincs, hogy ők mit kezdtek volna egy nem tökéletes gyerekkel. Nekik természetesen mindkettő az... Szerintük még a gyerek kaki sem büdös, szóval valami hihetetlen álomvilágban élnek, és úgy gondolják, ha van valami a sarjjal, akkor arról csak a szülő tehet. Nem akarok üldözési mániás lenni, de sógor ezen mondata után nem tudok másra gondolni (férjnek mondta):
- Nem tudom, hogy ti mennyit foglalkoztok a kislánnyal, de mi a fiúkkal nagyon sokat.
Ekkor férfim elmondása szerint épp a leányzó lemaradásairól volt szó...

 Aznap, mikor a halas eset történt, este Mosolyka facebook oldalán témába vágó bejegyzést olvastam:

"Ahogy ma reggel elgurultam egy 3 év körüli motorozós kisfiú mellett, meglepetten kérdezte az apukáját, hogy ez milyen autó...?
De választ nem kapott... De vajon miért? Olyan nehéz kimondani, hogy kerekesszék?!"

Azért gondolom, hogy témába vág ez az idézet, mert sokszor a szülők vetik el észrevétlenül, és legtöbbször nem tudatosan a másságtól való félelem magjait a gyerekekben. Tökéletes alkalom lett volna a félszemű hal arra, hogy a fiúk megtanulják, hogy attól, hogy nem olyan, mint a másik halacska, attól még őt is szeretjük, neki is adunk enni, gondozzuk, csodáljuk. Ehelyett mit láttak: vigyük vissza, és cseréljük ki egy "normálisra". :( 

Összefoglaló + képek

Összegyűjtöm már, hogy milyen is őkelme jelenleg:

 Aminek nagyon örülünk, hogy már sokszor kezdeményez ölelést, ilyenkor mondja, hogy puszííí, és nyújtja a kezét, és párszor az is megtörtént, hogy jó erősen megölelt, és ilyenkor természetesen elolvadunk. Eközben vicsorít, csikorgatja a fogait, és bele is szokott remegni (nem tudom, hogy ez miért kell hozzá, de ő tudja :D ). Fontos infó, hogy eddig nem igazán tűrte a testi kontaktust, és még olyan is volt, hogy morgott, ha csak ráhajtottam a fejem a lábára, vagy ha meg akartam simogatni, lökte el a kezem. Boldog vagyok, és sok erőt ad, hogy legalább felénk nyit.

 A mozgása változott, már nem megy olyan mackósan, sokkal összébb rakja a lábait. Sőt, nemrég elkezdett szaladni, és ilyenkor rettentően aranyos. :) Ahogy pattog, az valami elképesztő. Lépcsőzni is tudna, ha akarna, de persze sokkal jobb ám az, ha cipelve van a sózsák popója... A szobai csubbán, ami nem más, mint a csúszda, valamelyik nap rengetegszer egyedül suhant. Aztán másnap már nem, szerintem izomláza lett, vagy nem tudom. Keveset szokott esni, de valahogy mégis tele van lila foltokkal az egész gyerek. o.O

 Hihetetlen tempóban bővül a szókincse. Főleg a dalokat ismételgeti. A TSMT-feladatsorokat nagyon hamar megtanulja, és így szerencsére súg, mert már a feladat elkezdése előtt énekli a soron következőt, és abból beugrik, hogy hogy is kellene hintáztatni, pattogtatni, lóbálni. :) Most ebből a feladatsorból kedvenc nótája a Kutyatár, az Áspis kerekes és a Lassan forog a kerék. Nagyon szívet melengető a számomra, mikor a dalok végén megkérdezi, hogy Szí vóúte?=Szép volt -e? Ezt imádott Mamákám kérdezte, általában az összes nóta végén. Papagájkodik is, rengeteg szót utánoz, és megjelent az első mondat, ami így szól: Epű madá.=Repül madár. :) A másik, hogy Eszi cica.=Eszik cica. És egyetlen egyszer mondta már, hogy Ké, enni!=Kér enni! Bírom, mikor tolmácsolnom kell a mondandóját, mert rajtam kívül más nem érti. :)

 A kommunikációja is alakul, bár itt még vannak nehézségeink. Szerencsére a napirendi kártyák sokszor segítenek. Pár dolgot kér: mesét; hogy kapcsoljam be a zenét; tuit, ami nem más mint a túró rudi, vagyis az azt helyettesítő Geszti Eszti vagy Marci; jelzi, ha elég volt az ennivaló, mondja, hogy nyekeee=nem kell, és ilyenkor azon nyomban el kell venni előle az ételt. Kérdésekre ritkán válaszol, párszor azért volt már például a mit csinál a cicára?, hogy dojombó vagy aszííí esetleg eszíííí. :) Az utasításokkal nem jutottunk előrébb, szinte ott tartunk, mint fél éve, vagyis a babát vagy a labdát kérésre idehozza. Olyan fura volt, mert tegnap itt voltak barátnőmék, és a kiskrapeknak mondta az anyja, hogy rakd az asztalra a cumisüveget, és megtette. Az én csemetémet nehéz rávenni ilyesmikre, bár a legutóbbi "tornán" párszor hajlandó volt beledobni a zsámolyba néhány labdát és babzsákot, szóval alakul, de azért még van mit csiszolni.

 Nagy erőkkel dacol. :) Egyedül ritkán merem levinni a játszóra, mert nem semmi, amit levág hazajövetelekkor. Az apját is megizzasztja, ahogy tiltakozik, és a nemtetszését még itthon is erős hang és képhatásokkal próbálja a tudtunkra adni, így minimum még fél óra sipítozás, mire lenyugszik.

 Sokat vagyunk lent a játszótéren, és a társas viselkedése ettől függetlenül olyan, mint régen, magyarul szarik a gyerekekre. Ezt igazán látni kellene, szavakkal nem tudom jól átadni, de feltűnő, ahogy más sem érdekli, csak a homok szórása (régebben hinta is volt, de már nem érdekli, csak itthon, itt viszont képes napi két órát is benne ülni, általában 2 részletben...). Ameddig ott vagyunk, csak azzal ügyködik. Most remélem, a hozzám hasonló aggódósabb olvasóim nem kezdenek el megijedni, mert mondjuk az ő gyerekük is szórja. Ez természetes, sok gyerkőcöt lenyűgöz, de nem úgy, mint Hancsit, és összességében kell nézni a gyereket.Olyan ilyenkor, mintha kizárná ezzel a külvilágot, nem néz senkire, csak megy, és szór, és ámulattal bámulja. Van, hogy pár kisgyerek próbálna vele cimbizni, múltkor egy jóképű kisfiú nem tudott ellenállni a gyönyörű kék szemeinek, göndör fürtjeinek, és lovagiasan adott a lánykámnak egy játékot. Elfogadta, majd már menekült is. Láttam egy kis értetlenséget a fiú szemeiben, de belenyugodott, hogy nem viszonozták a közeledését. Hogy is írjam, szóval van a gyerekek többségének olyan vesébe látó nézése, mikor úgy érzi az ember, hogy átlátnak rajta ezek a kis töpszlik. Na a kisasszonynál ez hiányzik. Van, hogy ránéz az emberekre, de valahogy ő olyan érdektelenül teszi.

 Nem játszik már olyan adekvátan, mint régen, akkor csomó ideig kirakózott, tornyot épített, stb., de az utóbbi időben tornyot egyáltalán nem épít, kirakózni is csak minimális ideig hajlandó, és ez a többire is igaz. Nem nagyon kötik le. És nem értem, hogy mi változott. Egyedül a könyvek lapozgatása maradt meg. Ezen kívül inkább csak járkál fel alá.

 Furcsaságok közül a repdesés eléggé leépült, már szinte alig csinálja. Ami van: pörgés, lábujjhegyezés, sok dolgot megnyal (érdekes, babaként semmit nem vett a szájába...), szereti egymáshoz ütögetni, csuszatolni a dolgokat (imádom, mikor az ajtó rücskös üvegéhez dörzsöl valamit, váááá), a szemhez közel tartott, furcsa pózban álló ujjakhoz való duma (legutóbb, mikor még hajlandó volt beleülni a játszótéren a hintába, ott is ezt csinálta, de ezt általában csak itthon szokta), imád csurgatni ("kedvencem", mikor az étellel csinálja), és a végére hagytam a legtöbbször alkalmazott lóbálós császkálást, ilyenkor olyan, mintha elvonulna az ő kis világában, és általában nehéz kizökkenteni belőle, bár nem nagyon szoktam, mert én úgy érzem, hogy szüksége van erre (eddig a piros mikulásos kistáskáját tartotta a szeme elé, és nem volt mindegy, hogy mi van benne, mert felháborító ám, ha az nem jól csörög... ezt most lecserélte egy biciklizős nyúlra, de ha nem itthon vagyunk, akkor a labdán kívül bármivel képes ugyanezt művelni.)


 Végül pár képes szemléltetés és magyarázat; hátha így érthetőbb, mert nem vagyok a szavak embere, és elég nehéz körülírnom például a lóbálós járkálást. :O

A biciklis, nyulas, lóbálva járkálósdi

Kézhez duma

És ez csak 2 a sok csurgatás közül...