Vérvétel eredménye

 Már egy pár napja megkaptuk, és hát azért nyugodtabb lettem volna, ha nincs ennyi eltérés, összesen 8 plusz és 1 mínusz. Természetesen marharépa lévén egyből rákerestem... Kijött mindenféle ijesztő lehetőség. Sejtettem én, hogy a gyerekeknél másabb lehet a határérték, de azért sikerült betojasztanom magam rendesen... Itt van például a foszfor és kalcium szint. Felnőtteknél az az érték, ami a Tündérképűnek van, már mindenféle szomorú és veszélyes kórképet jelezhet, de szerencsére megtaláltam, hogy a pinduriknál ez teljesen normális, hisz ők épp csontot növesztenek, amihez nem árt, ha a vérben sok ilyen anyag van... Szóval, ha adhatok egy jó tanácsot, ne elemezzétek a gyerek vérvétel eredményét gyerekorvos bevonása nélkül! Úgy volt megbeszélve a neurológussal, hogy telefonon keresztül megdiskuráljuk a leletet (csak persze nem bírtam addig várni, ezért gugliztam...), végül sikerült megnyugtatnia. Sok érték lehet életkori sajátosság is, de mindenesetre örülök, hogy a gondozásába vette a Cukkerinszkát, és félévente rápillant. Ha valakinek szüksége van Csongrád megyén belül egy aranyos, becsületes gyermekneurológusra, szóljon bátran, és küldöm az elérhetőségeit. Tényleg nagyon meg vagyok vele elégedve (nálam ez elég ritka, mert a sok negatív tapasztalat miatt bizalmatlan vagyok az orvosokkal szemben), és én azt gondolom, hogy sima rendelésen is normális lehet. (Majd kiderül, mert augusztusban oda hívott vissza, nem a magánrendelésre.)

Ezek vótak mostanság

 Vasárnap este alig bírtam elaludni, mert síkideg voltam, ugyanis hétfő reggel mentünk vérvételre. 4 órát, ha sikerült pihennem. Tudom, hogy kissé érdekesen reagál a szervezetem a stresszre: nem eszek, nem alszok... Mindegy. Szerencsére sógorom kórházban dolgozik, így kihasználtam a protekciót. Beszólt a vérvevő nőknek, hogy csapolják már le a rokon kiscsaj vérit, így nem is kellett várnunk szerencsére. Mikor a saját nyavalyáimmal kell mennem, sosem használom ki, akkor sem tolakodtam előre, mikor még férjem betegtologató volt, de a gyerek az más, ilyenkor nem becsületeskedem. Istenem, hogy milyen királykisasszonyos bánásmódom lett volna, ha akkor szülök, mikor mindketten ott dolgoztak... Már akkor is rajta voltunk az ügyön, de a sors úgy hozta, hogy erről 6-7 hónap híján lecsúsztunk.
 Aztán sógor lefogta, életem sírt, mint a veszedelem, óriás könnyeket hullajtott, nehéz volt megakadályozni, hogy ne mozogjon, még jó, hogy végül nem az én ölemben volt közben (először úgy volt, de elkezdtem poénkodni, hogy mondom Zsótti, ha dőlök oldalra, akkor támassz már ki, mire az egyik hölgy mondta, hogy ha anyuka ilyen ájulós, akkor inkább ne én fogjam).
 Most nem akarok hazudni, de minimum 3, de inkább 4 kémcsőnyi vért vettek tőle. Mikor megláttam, mondom nincs is annyi vére... :O
 Azért mentünk, mert még a neurológus javasolta, hogy ezt azt nézessünk meg, csak közbe jött a nátha, meg ilyenek, szóval most ejtettük meg.

 Még ugyan ezen a napon megérkezett a MÁK-tól a határozat és a kártya (utazási kedvezményre jogosít). Tényleg nagyon vegyesek az érzéseim, mert úgy vagyok vele, hogy ami jár, az jár, de még meg kell szoknom, hogy olyanokat írnak a gyerekemről, hogy tartósan beteg... Tudom, más lehet, hogy könnyebben kezeli, de azért nekem még szoknom kell. Idővel belejövök, már könnyebben kezelem az akadályokat, de azért kissé megzuhantam. A hangulatomnak nem kedvezett az sem, hogy ilyen bizarr tavasz van hóval, hideggel, meg linóleumcserével... A lépcsőházban cserélik, mert kissé már balesetveszélyessé vált a régi, elegem volt már a ragasztó bűzéből (olyan erős, hogy a szememet csípte, a torkomat kaparta, pedig kétóránként szellőztettem), és bónuszként még fél 11- fél 7-ig kalapálták is, gondolom, hogy jól odaragadjon. Szerencse, hogy a leány hamar kelt, és volt fél óra (valószínűleg ebédeltek) kopács nélkül, és ekkor kidőlt, és hála fel sem tudták kalapálni. De hamarosan biztos kész lesz a lépcsőház, és ha minden jól megy még nyár is lesz, szóval nem akkora a vész, mint ahogy néha érzem. :O

 Tegnap meg lementünk a latyakba. Kicsit megbántam, de már nem bírtam a ragasztóbűzt, és muszáj volt fejet szellőztetni. Eléggé botrányosan viselkedett a Cuki. Babakocsi nélkül mentünk, mondom fáradjon is egy kicsit, meg tolni sem lett volna olyan egyszerű az olvadó hóban a kis kerekű járgányt. Általában 10-ből 9-szer hempergősen sétál, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy babakocsi nélkül egy tapodtat sem, de aztán legközelebb mégis neki bátorodom... Most rossz volt, hogy sok helyen volt sár, meg tócsa, és neki naná, hogy ilyen területeken kellett megvadulnia, és fetrengenie. És csak annyit tudtam tenni, hogy megfogtam a grabancát, és átültettem a hóba, hogy ott balhézzon,hisz így csak vizes lesz. De azért szedett össze sarat is, még a body is olyan volt... A kiborulásának oka az volt, hogy néha szerettem volna, ha arra menne, amerre én. Sokszor azon szoktunk tanakodni férjemmel, hogy vajon, ha nem loholnánk utána, mikor tűnne fel neki, hogy nem vagyunk ott. Nála még sosem láttam azt, amit a legtöbb gyereknél, hogy visszapillant, hogy a szülők a nyomában vannak -e. Ő csak megy, mint egy kis holdkóros. Olyan, hogy mondjuk megálljon mellettünk 1 percig??? Fogalmam sincs, hogy az milyen. De legalább már a kezét hagyja legtöbbször fogni, pedig ezt is nemrég még elképzelhetetlennek tartottam. :)

 Azt meg már nem tudom, hogy írtam -e, de szerencsére az utolsó tejfogát növeszti, 19 már teljesen kint van. :)

Fejest ugrott

 A kis asztaláról a szőnyegre... Nagyon durva látvány volt, mert pont a fejére esett. Úgy történt, hogy ugye rájött, hogy felfelé is tud mászni, és azóta sok mindenre felküzdi magát. A pottyanás a nyegle műanyag asztalkájáról történt. Én meg épp videóra vettem, mert közben dalolászott is a magasban, és mondom mekkora jó lesz megmutatni apjának, hogy milyen kis betyár lett az eddig visszafogott leányzóból. Jah, csak ének helyett az esést sikerült filmre vennem... Rossz volt visszanézni nagyon, merem állítani, ez volt élete legnagyobb esése. Koppant akkorát a feje, hogy nem igaz. Sokáig sírt is, de azért vigasztalható volt. Szegény életem. :( Még szerencse, hogy nem tört ki a nyaka. Gondoltam rá, hogy felteszem a fejesről készült videót, de fú, nagyon rossz látvány, így inkább csak kivágtam belőle pár képkockát:

 Amúgy történtek felemelő dolgok is. Ilyen például, hogy végre az ölelés nem csak abból áll, hogy tűri, hanem rendesen átkarol a kis kezeivel. :) Olyan jóóó! Persze így sem viszi túlzásba, és így is csak minimális ideig tart, és általában nekünk kell kezdeményeznünk, de óriási előrelépések ezek. :)
 Továbbra is rengeteget énekel, szinte egész nap. A TSMT-feladatsorának az összes mondókáját, dalát tudja, és még ezen kívül is egy csomó nótát kívülről fúj. Amúgy ezért is érdekes, hogy viszont nem használja a beszédet úgy kommunikációra, ahogy a szókincséből kitelne. Az is különös, hogy nem alkalmazza a nem szót. Rá is kérdeztem a gyógypedagógusnál, és ő is mondta, hogy azért általában ez a dackorszak egyik kedvenc szava. o.O Valahogy olyan, mintha ez egy annyira elvont fogalom lenne a számára, amihez nem tud képet társítani, ezért szerintem nem is érti.
 A "képben gondolkodás" gyanúját erősíti az is, hogy ma hívtuk ebédelni, erre rohant mindenfelé, úgy viselkedett, mint aki megvadult. Erre megmutattam neki az ebédes kártyát, és mintha hallottam volna a puffanást, hogy leesett neki. Abban a minutumban már indult is a konyhába, és ment a székéhez. Erről meg eszembe jutott, hogy mostanában hogy eszik: hat féle evőeszközzel... Kezdi az ő villájával, majd kell neki az apja villája, majd az sem jó, ekkor vissza az övé, majd jön a nagy kanál, majd nagy villa, és folyamatosan váltogatni kell, hogy egyen, mert amúgy fogja a tányérját, és nyújtja felénk. Ez kissé érdekes, de ha azt akarom, hogy ebédeljen, nincs más megoldás.
 Még egy cukiság: ha valamivel végzett, vagy azt szeretné, hogy mi hagyjuk abba azt amit csinálunk, akkor mondja, hogy "kész, ennyi". :) Ha meg olvasni szeretne, és több könyv kellene neki, akkor meg azt pöntyögi, de tök agresszívan, hogy "még keee, mééég keeeee, még keee". Ilyenkor kissé ijesztő. :D De ennek is természetesen nagyon örülünk, mert szavakkal és mutogatással egy két dolgot már jelez, ami szintén óriási fejlődés. (Ezeken kívül a "beka-beka-beka"=kapcsoljuk be a muzsikát,  és nagyon ritkán az "ii"=inni, amit kér.)
  Leginkább hintázni, mindenre felmászni, és rajzolni szeret. Íme a művésznő egyik alkotása:

  Ami még említésre méltó: sikerült szereznem neki 650 Ft-ért egy bézs vagy krém vagy mittomén milyen színű átmeneti kabátot, nagyon jó állapotban, használtan. Szinte meg sem lehet róla mondani, hogy már hordta valaki. Egy helyi facebook-os csoporton belül tettem szert erre (környékbeli szülők árulnak mindenféle baba-mama-gyerek holmit, nagyon jó, hogy létrejött ez a csoport), és eszméletlen boldog voltam, mert már komolyan mondom, hogy rózsaszínmérgezést kaptam, mert alig van semleges színű ruhája. :)

Azért bekaphassák!

 De így, két eSSel, tudom, nem így kell írni, de nem érdkel!!! Az emelt családi pótlék miatt borult el az agyam, és elnézést, hogy nem válogatom meg a szavaimat! Feltettem a gyakorira pár nappal ezelőtt, hogy az F83-ra (kevert specifikus fejlődési zavar) jár -e, ugyanis az eddig faggatott anyukák 50%-a azt mondta, hogy jár, a másik fele meg azt, hogy nekik azt mondták, hogy nem jogosultak...
 És ami miatt még egészen sikerült felqrnom az agyam az az, hogy már onnantól jogosultak lettünk volna rá, ahogy elkezdtük a Dévényt... "Csak" kábé 170 000 Ft-tól estünk így el. És teljesen emlékszem, mikor tologattuk a csekkeket, hogy kibírjuk fizetni a maszek gyógytornászt, mert természetesen ebben a városnak álcázott faluban, ahol élünk, azon belül is a kórháznak álcázott szakrendelés-elfekvő intézményben nem végeznek ilyen fajta kezelést, a maszekot meg nem térítenek. A gyógytornász még fel is hívta az illetékeseket, mert jár hozzájuk egy olyan kisgyerek, akinek nagyon hosszú időn keresztül szüksége van a DSGM-re, vállalta volna a plusz könyveléstől kezdve mindent, de a telefonba azt a választ kapták, hogy vigyék a gyermeket a 60km-re lévő városba, mert ott van intézményesített, finanszírozott kezelés... De ha meg oda vinnék, a benzinköltségtől kezdve mindenen át, többe kerülne, mint így... Most erre mit lehet mondani?!
 És ha nem lett volna rávalónk? Ez nem igazságtalanság egy kissé? Miért kell azért vezekelnünk, mert egy porfészekben élünk, hol itt az esélyegyenlőség?
 Nagyon mérges vagyok arra a fejlődésneurológusra, akihez vittük még anno. Volt képe ráírni az egyik leletre, hogy még hipotónia sincs... De könyörgöm, még laikusként is teljesen világos volt. És ő simán ki tudta volna állítani az igazolást az emelt családi pótlékra való jogosultságunkról (lehet, hogyha csusszant volna a tömött boríték, felhívta volna erre a figyelmünket, és ki is töltötte volna a papírt...). Amúgy nem érdekel, legyenek vele boldogok, dugják fel. Szerencsére már két helyen is érdekes arcot vágva elemezték az előbb említett neurológus ellentmondásos leleteit (nincs hipotónia, de akkor miért kell tornáztatni, miért kell kontroll, stb...), és mondták is, hogy nem értik, ez nekem elég kárpótlás, és bizonyíték, hogy kókler. Ja, és nem mellesleg a mostani neurológusunk és a konduktor is egymástól függetlenül megjegyezte, hogy a keze még mindig enyhén hipotón...
 Mindegy, az jó érzéssel tölt el, hogy talán a kérdésem hatására az egyik jogosult anyuka is végre megkapja azt, ami jár. Csak basszus, erre nem a gyakorikérdéseken kellene rájönniük az érintett anyukáknak, hanem az illetékeseknek kellene felhívniuk a figyelmünket, nem? De azok még félre is vezették szerencsétlent... És az is itt a szomorú, hogy egy normál fejlődésű gyereket sem könnyű a mai világban felnevelni, nemhogy egy fejlesztésekre szorulót, és akkor még azt a kicsi plusz pénzt is eltitkolják rendszeresen... Eléggé felháborító szerintem!

Ezek vannak

Tegnap voltunk konduktornál, és most  nem újabb TSMT-feladatsort gyakoroltunk be, hanem sokkal izgibb történt: akadálypályázhatott a nallány. És tetszett neki! :) És bemászott az alagútba!!! Eddig, ha voltunk játszóházban, nem tudtuk rávenni, de most sikerült. Kis ügyim! :) Lehetett még padon menni, ez is elnyerte a tetszését, meg hullámzó kék valamin, amit  nem tudom hogy hívnak. Voltak még korongok, amiknek a színe és a felülete más-más volt, és ezeken is lehetett lépegetni. Ezen kívül még ott volt a trambulin is. És magától felmászott, meg le is. Először nem igazán értette, hogy ez mi ez, de mondtam neki, hogy rugizzál, és édesen elkezdte rogyasztani a térdeit. :) És vigyorgott. A pörgős szék továbbra sem a kedvence.
 Rajtunk kívül volt még egy 4 éves kisfiú az anyukájával és az apukájával. Utóbbin végig volt egy érdekes kötött sapka. :O Nem akarom őket bántani, mert utálom az ilyet, és mi sem a felsőbb tízezerből származunk, sőőőt, de hogy el tudjátok képzelni őket, szóval olyan földműves kinézetűek voltak, és olyan aranyosan butácska benyomást keltettek. A férfinak fekete cserepes volt a keze. Amúgy ez nem kosz, én is dolgoztam napszámban, és ez olyan, ami nem jön le, amíg az ember ilyenféle munkát végez. Egyetlen dolog nem tetszett: túlságosan közvetlen volt az úr a leányzómmal. Nyújtotta a kezét felé, a kis bambám meg szerintem a sokktól odanyújtotta, és így közös erővel felkerült a trambulinra. Még ott is fogta a koma a kezét, és amint mondtam neki, hogy lesz szíves elengedni, mert az én gyermekem nem igazán tolerálja az ilyesmit, ezt egy morgásfélével meg is erősítette a Muci. :) Ha legközelebb is lesz hasonló jelenet, majd megkérem szépen, hogy mellőzze az ilyesmit. Én amúgy sem nagyon szeretem, ha idegenek nyúlnak hozzá a gyerekhez (jó, néha már a beteges kategória határát súrolom: emlékszem, hogy milyen idegrohamot tudtam kapni, mikor a pár hónaposomnak mindenki a kezét simizte, amit utána jóízűen nyammogott. Természetesen nem lett baja, de ez az én rigolyám. Nem vagyok tisztaságmániás, és nem hipózom a kezét, és tudom, hogy szüksége van a bacikra, szóval semmi ilyesmi, de van egy csomó dolog amitől feláll a hátamon a szőr). Amúgy jószándékból csinálta az úr, nem is haragudtam érte, csak nem örültem neki. Mikor mentünk ki, kikísért a konduktor, és mondta, hogy amúgy nagyon rendes pár, becsülettel hozzák a gyereket, meg ilyesmi. Remélem nem azért mondta, mert az arcomra volt írva egy kis megrökönyödés, mert tényleg semmi bajom nem volt velük az említett incidensen kívül.
 Egyébként Hancseszka abban is fejlődést mutat, hogy ránéz a gyerekekre. Picit eddig is rájuk pislantott, de nem így. Még mindig nincs benne az a nagy érdeklődés, nem megy oda hozzájuk, nem mosolyog rájuk, de azért már ez is valami. :)

 Lehet, hogy az akadálypályázás miatt bátorodott fel, mert amint hazaértünk, a kis műanyag székére felmászott, és elkezdte ringatni magát előre hátra úgy, hogy közben guggolt a támlával szemben. A szék meg inogott össze-vissza. Mondtam neki, hogy a nem rendeltetésszerű használat balesetet okozhat, de nem hallgatott rám, és ma felborult. o.O Hátha így megtanulta.

 Ma sms hangra ébredtem, és boldogan olvastam, hogy elküldték az emelt családi pótlék különbözet elmaradt 2 hónapját. :) Ebből arra következtettem, hogy akkor megkaptuk, és ez felettébb jóóó! És talán 1 hete, ha feladtam a levelet, gyorsak voltak nagyon. (Az utazási költségtérítést is nagyon hamar utalták, úgyhogy most kivételesen egy árva szavam sem lehet az ügyintézéssel kapcsolatban.) És így szerencsére meg tudjuk venni szülinapjára a trambulint. :))) (Mi a fene kerül abba olyan sokba??? Újan 8-10ezer, használtan is 4-5 rongy...)

Emlékezetes március idusa

 Szerencsére mi nem rekedtünk a hó fogságában, de a hírek hallatán dülledtek rendesen a szemeim, hogy ilyen megtörténhet. És hogy tényleg ennyire megbénult az ország jelentős része... Inkább le sem írom a véleményem, nincs kedvem morgolódni. Viszont azt nagyon szép dolognak tartom, hogy az emberek ennyire összefogtak.

 Március 15-én hagyta el először az ici-pici cukorborsóaranyfalattündérmancus szájacskáját az a szó, hogy: anu. Én elolvadtam... Annyira jó érzés, hogy nem igaz! :) Olyan édes!!! 

 A jelentős esemény úgy történt, hogy itt volt egy nagyon kedves barátom, gimis osztálytársam, akit sajnos a távolság miatt ritkán látok. Az az érdekes, hogy Hanni legtöbbször akkor ad elő olyan produkciót, amire már rég vártunk, mikor a fentebb említett barát megjelenik. Az egyik látogatása alkalmával ült pl. először 11 hónaposan. Mondtuk is neki, hogy már csak emiatt is jöhetne sűrűbben. :)

Napirendi kártyák

 Mikor legutóbb voltunk a koraiban, a gyógypedagógus javasolta, hogy bontsuk le képekre a foglalkozást, hátha így egy picit együttműködőbb lesz a drága, mert nem viszi túlzásba... Olyan egyszerű dologra sem tudjuk rávenni, hogy a hozzá gurított dömperből kivegye az általunk belehelyezett játékot. Viszont a bubifújás a mindene. Fújni nem akarja, de azért a száját odatartja. :D A gyertyáról meg azt gondolja szerintem, hogy ha erősen nézi, akkor sikerül eloltania. ) Pedig olyan jó lenne, ha megtanulná, és akkor a szülinapi tortáján lévőt is el tudná fújni. Még addig van idő, hátha.
 Azt is javasolta N. néni, hogy próbáljuk meg a mindennapjait is megsegíteni vizuálisan, hátha együttműködőbb lesz. Ezért gyártottam pár kártyát. Khm..., mit ne mondjak, gyönyörűek lettek. :) Megpróbáltam házilag laminálni irattartó fólia, és cellux segítségével, de elég macerás, és sok idő, és még a végeredmény is tovább rondít a látványon, így a legújabb darabokat inkább megcsináltatom, nem szenvedek ennyit. :)
 Lehetne készen is venni, de mondom mekkora buli rajztudás nélkül "alkotni". (És ugye a siralmas anyagi helyzetünk is jó kis motiváció volt, hogy sk csináljam...) Esküszöm, egy óvodás szebben tud rajzolni. :D Főleg az emberi alakokkal vannak problémáim. A kedvencem amúgy a TSMT-t jelző kártya lett. Pálcika emberkéknek indultunk, de végül ilyenek lettünk. Direkt rajzoltam fancsali fejet magunknak, mert bár legtöbbször jó hangulatban telnek a gyakorlatok (néha sikerül elröhögni is, a gyermek meg ilyenkor nem nézi jó szemmel vihorászó szüleit), de izzadunk rendesen. Olyan karizmom van már, hogy nem igaz!

Íme ezek a remek gyöngyszemek (lehet, hogy nem rakom fel a Pinterest-re :D ):

Fent a TV-zés (Bogyó és Babócával, rögtön jön a magyarázat), lent pedig a kedvenc kártyám, a torna. :D Igazán valósághű az ábrázolás... :)

Valahogy így kell: egyik oldalon szépen egymás alá időrendi sorrendbe felpakoljuk az eseményeket a rendezetlen képhalmazból

:D Ezek pedig a fejlesztések feladatait, és a gyógypedagógust jelző kártyák. A dömper férj műve, én képtelen voltam rá. És ezek olyan szerencsés darabok, hogy laminálódtak is a kezeim által. :O

 És hogy a felismerhetetlen TV-be miért pont a Bogyó és Babóca lett rajzolva? Igen, elérkeztünk ahhoz a történelmi pillanathoz, hogy Hancsedli  több percen keresztül nézte azután is, hogy véget ért a főcímdal. Eddig csak az kötötte le. 

 Ma kezdtem el mutogatni neki a kártyákat, és nem tudom, hogy ennek hatására -e, de nem kellett harcolni az etetőszékbe való betuszkolás közben. És még eszik is. Viszont most inni nem hajlandó. :S De ő tudja! Jah, és sokszor italozik tisztábatétel közben, és ma épp a nagydolgából szabadítottam ki, így nem tudtam elvenni azonnal őnagyságától a cumisüveget, miután elég volt az inni 2 korty után. Erre bedühödött kissé, és beledobta a kaksiba. Örültem... :D

Határozottan kivan a micsodám...

 Fufuffu, 1-2-3-4...-10, de ezek ellenére is egészen sikerült tegnap és ma is felbaszódnom. Tényleg igaza van Embörnek, hogy egy dühöngő kis törpe vagyok. :) Ő még egyéb jelzőt is szokott csempészni a törpe után, de nem égetem, hogy mi az. :D (K-val kezdődik...) De nem ez a lényeg, hanem, hogy jaj, de áldom az eszem, mikor otthagytam a védőnőképzőt!!! Volt, hogy úgy éreztem, kár volt, de ahogy egyre jobban megismerkedem az egészségügy "szépségeivel", nagyon örülök, hogy nem ezen a területen dolgozom...

 Tegnap az történt, hogy bőrgyógyászatra mentünk. Jó, várni nem kellett, szóval akár még elégedett is lehetnék, de NEM vagyok az. Kezdve azzal, hogy lehet, hogy velem van a baj, hogy anyám nagyon belém verte, hogy köszönni illendő, de tényleg zavar, ha nem viszonozzák. Valahogy azt érzem, hogy levegőnk vagyok nézve. Amúgy tök fura, mert mikor nagyobb városok klinikáin voltunk, eddig az összes orvos, de még a főmufti professzor asszony is odanyújtotta a kezét, bemutatkozott, és KÖSZÖNT! Ebben a porfészekben soha nem találkoztam még bemutatkozással, és azt vettem észre, hogy az itteni dokik nagyon el vannak szállva maguktól...
 Én az anyajegyeimet mutattam meg, de hát, hogy is fogalmazzak finoman: elég hanyagul voltam megvizsgálva. Például a nadrágomat le sem sikerült tolnom, mert addigra már elpakolta a kukkerolóját...
 Hanni viszont ügyes volt, örültem neki. Jó, sírt, de hát legszívesebben én is azt tenném, mikor csak basztatnak mindenféle idegenek. Neki a pöttyeit meg az oldalán lévő lyukat mutattam meg. Az előbbi ekcéma, az utóbbi meg fejlődési rendellenesség, és nincs vele teendő.

 Ma meg a gyerekorvosnál volt jelenésünk, mert visszahívott, hogy meglesse, mennyit javult az állapota péntek óta. Tegnap megérkeztek végre a neurológus doktornőtől a papírok, amiben volt a lelet is, és kért pár vérvizsgálatot. Ez ugye más megye, és gondolom ezért kellet a gyerekdokitól kérni erre beutalót. Vagy a franc se tudja, de szerintem ez van, mert mikor még annak idején a hol szüljek dologról diskuráltam szülésznőkkel, védőnőkkel, ők mondták, hogy ha Szentesen szeretném világra hozni, akkor felejtsem el a mentőt, mert a megyehatárnál az nem visz tovább... Végülis ezért is maradtam kibaszott Kecskemét mellett, mert autónk nincs, ismerősnek, rokonnak sem, vonattal meg busszal azért nem lenne jó szülni menni... Kérdezte is a neurológus, hogy mennyire együttműködő a doktornőnk. Ekkor azt mondtam, hogy szerintem eléggé. Most is ezt mondanám, azzal a finomítással, hogy morcos együttműködő. Szó nélkül adta a beutalókat, nem is ezzel volt a gondom, hanem egy kicsit az esett szarul, hogy láttam rajtuk, hogy nyűglődnek vele, és úgy csinálnak, mintha hú mekkora szívességet tesznek most a túlbuzgó anyucinak. Nem csak sima labor kell, hanem mit tudom én mik is, és a fiókban keresték ehhez a táblázatot, hogy egyáltalán adhatnak -e beutalót rá. 1 dologra nem is tudnak adni, de ez a leleten is úgy volt felsorolva, hogy: "ha lehetséges még ezt és ezt is nézessük".
 Nem is ez durrantotta el az agyam, hanem az, hogy olyan idióta vagyok, hogy kettőször is elnézést kértem tőlük a kellemetlenségért, és egyszer sem kaptam azt válaszul, hogy: -Ugyan anyuka, ne törődjön vele vagy -Anyuka, hát ezért vagyunk itt, ez a munkánk, vagy -Semmi gond, esetleg -Áh, ez semmiség. Ehelyett annyit kaptam a bocsánatkérésre, hogy -"Hát igen, a Hannika nem egy egyszerű eset...". Bár az lenne!!! Én sem passzióbol és unaloműzésként viszem orvosokhoz, akik végül sajnos megerősítik azt, hogy jogos az aggodalmam.
 Mindegy, túlteszem magam ezen, megszoktam már, hogy az egészségügyben dolgozók nem a résztvevők lelki békéjének megóvására törekszenek legtöbbször. :) Viszont Hannit szépen meghallgatózta. Persze először üvöltött, de később halkabbra vette, és nézte, hogy mit csinál a doktornéni, a végére szépen meg is nyugodott. És ugye itt nem az enyém a főszerep, hanem a kisasszonyé, és ez nem egy elhanyagolandó dolog. A volt dokinknál pont az ellenkezője volt, ott a végére teljesen megrémült, zokogott, meg minden, teljesen más volt a kisugárzása.

 A tegnapi levélben a leleten kívül benne volt a nyomtatvány is a MÁK-nak az emelt összegű családi pótlékra való jogosultságról. Bár ne lenne rá szükségünk, de most olyan öröm az ürömben dolognak tartom, mert egy "sima" gyerek felnevelése sem 2 fillér, nemhogy egy kicsit másmilyen úton haladóé... Sokat fog jelenteni nekünk ez az összeg.

Göthös-pöttyös

 És még taknyos is. De olyan szinten, hogy jaj! Volt már megfázva, de ilyen mennyiségű orrváladékkal -csak hogy szép szavakat is használjak- még nem találkoztam. És az is a durva, hogy egyik óráról a másikra alakult ki. Pont mentünk a koraiba, reggel még szinte semmi, aztán útközben úgy ömlött az orra, és tüsszögött, hogy percenként kellett törölni, ott meg pironkodtam, hogy egy nyakig takonypóc gyereket hoztam.
 Arra is gondoltam, hogy lehet, hogy emiatt nem akart enni... Én is elkaptam, 1 napos késéssel, és iszonyú erősen fájt a torkom. Már jobban vagyunk mindketten szerencsére.
 A pöttyök a tenyerén, ujjai közt, talpán, oldalán és a combjain vannak. Nem néznnek ki túl jól... A kezén lévők  meg teljesen olyanok, mint amik nekem voltak a kezemen kiskoromban, és arra azt mondták, hogy ekcéma. De állítólag most van egy olyan vírus, ami náthát, és bőrtüneteket is okoz. Szegénynek, bőven elég lenne az egyik nyavalya... Viszket is neki. Még jó, hogy van időpontunk bőrgyógyászhoz is, így egyúttal ezt is megmutatom (az oldalán lévő luk és az én anyajegyeim miatt akartam menni legfőképp).

 Még a hét közepén, nem tudom, hogy mitől, de elborult az elménk az Embörrel, és arról beszélgettünk, hogy lehet, hogy pár év múlva össze kellene szednünk a bátorságunkat, főleg nekem, és akkor megpróbálhatnánk az ellen tenni, hogy Hancsedlinszki egyke maradjon... Természetesen ez nem tartott sokáig, és hamar elvetettük az ötletet. :D Így továbbra is csak a szívem mélyén dédelgetem ezt az álmot (olyan akarom is meg nem is érzés ez). Aztán meg ki tudja, mit hoz a jövő, még bármi megtörténhet...

 Meg kell örökítenem azt a nagyon fontos dolgot, hogy megtörtént az első olyan babakocsi nélküli séta, mikor is nem kaptunk idegrohamot a sarj közlekedési szokásaitól. :) Végig fogta a kezünket, nem akart a gyepen menni, kanyarodott, amerre mi. El sem akartuk hinni. Csodálatos érzés volt, és remélem bőven lesz még részünk hasonló élményekben.
 Megnéztem a neten: oda-vissza 800 m-t tettünk meg ilyen idilli, már-már hihetetlen egyetértésben. És öcsém, még a hintából is ki lehetett szedni úgy, hogy nem fetrengett a homokban, és nem üvöltött torka szakadtából, mint ahogy általában szokta csinálni. :D

Ma aztán kiakasztott, de rendesen!

 Mondjuk az utóbbi pár hétben folyamatosan ezt teszi, és egyre nagyobb sikerrel. Már nagyon unom!!! És előre elnézést kérek minden többgyerekestől, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy mi motiválhatja az embereket több gyerek vállalására. Engem ez az 1 is kikészít.
 Eddig sem mentek olajozottan a dolgok, de ez a mostani állapot nagyon durva! Még mindig a nem evés a fő probléma (azt már kezdem megszokni, hogy a fürdésen kívül alig csinál valamit kérésre, és egy rohadt öltöztetésnél is mindenféle trükköket kell bevetni, mint pl. csak akkor hajlandó jönni, ha a csizmáját is elővesszük). Emlékszem, mikor régebben olvastam más blogokban, hogy nem eszik a gyerek, nem értettem, hogy mi abban olyan rossz. Há' most már értem... Jó, nem attól félek, hogy pálcika ember lesz, mert tényleg vannak tartalékai (13 kg), de már a hajamat tépem, hogy nem eszik. És már eljutottunk oda, hogy csak izzasztó közelharcok árán sikerül belegyömöszölnöm az etetőszékbe. Ahonnan meg minden áron ki akar vetődni, csavarodni, közben irdatlan hangerővel üvölt. Na ilyenkor már eléggé fent szokott lenni a pumpa. Ma is olyan szinten tombolt, hogy minden általam ismert praktikát bevetve (messzebb mentem, ne is lásson; majd próbáltam a szájába tömni egy falatot, hogy legalább kóstolja meg, vagy fogja már fel, hogy nem kínozni, hanem táplálni szeretném) sem volt hajlandó egy falatot sem lenyelni. Ez ebédkor történt. Nem is reggelizett, gondoltam majd ebédelni fog. Hát nem éppen... Jó, megfogtam, tisztába tettem, miközben ivott 2 deci rostost. Szóval ma fél 2-ig összesen 2 deci tej + az említett 2 deci rostos, ami a bendőjébe került. És közben meg hallottam, hogy korog a gyomra... Bele tettem az ágyába, és elaludt.

 Aminek most nagyon híján vagyok, az a türelem. Egyre kevesebb van belőle. Úgy érzem, felőrölnek, elmorzsolnak, kikészítenek ezek a napi többszöri harcok. És talán az is a rossz, hogy olyan, mintha vissza nem jönne semmi. Tudom, hogy egy szülőnek önzetlenül is tudnia kellene működnie, de nekem most nem megy túl jól, és az sem érdekel, ha ettől szaranya vagyok. Ez van.
 Molly Bloom blogjában olvastam, hogy igen, ezek a kis ördögfiókák az őrületbe kergetnek, de aztán egy simivel, puszival, öleléssel teljesen el tudják felejtetni az emberrel a rosszcsontságukat. Nem úgy, mint a kamaszok többsége, akik sokszor csak rúgnak az emberbe. Na, én most sokszor érzem azt, hogy nekem nem egy majd 2 éves cukim, hanem egy kamasz gyerekem van. Nálunk a szeretetkimutatások abból állnak, hogy én üldözöm, ő meg menekül. Na ezt azért nem kell brutálisan elképzelni, annyi csak pl., hogy én kinyújtom a karjaimat, ő meg morogva, vagy visítva eloldalaz még a közelemből is. Régebben legalább ilyenkor ölelt, az annyira jó volt, és nagyon hiányzik. De mára eljutottunk oda, hogy inkább hagyom, nem zavarom. Csak nehéz felfogni, hogy neki hogy a fenébe nincsenek ilyen igényei. :( Az azért megnyugtat, hogy nem csak velem műveli ezt, hisz az apjával is ilyen, pedig ő a mindene.

 A fejlesztésen viszont nagyon ügyes volt, Énekelt a mondókákból is, meg is lett dicsérve (én is), és még békás matricát is kapott. :) Csinálni kell továbbra is itthon a TSMT-gyakorlatokat, csak most már heti 5-ször, 5 héten keresztül, majd azután kapunk új feladatsort.

A fényevő

 Vagy inkább ketchup evő lett az eddig irigylésre méltóan táplálkozó gyermek. Én komolyan, sokszor azon agyalok, hogy vajon mit sz@rik ki??? Van, hogy szinte egész nap nem eszik, egyedül este nyámmog egy keveset. Ez is dac lenne???
 Eléggé el szokta ezzel durrantani az agyam. Tényleg próbálunk a kedvében járni, finomat adni neki, erre csak válogat, de valami eszméletlen módon... hátha hamarosan változni fog ez a fajta hozzáállása!!! Legnagyobb gondja a kenyérrel, kiflivel, zsömlével van. (Mindegy, hogy fehér, vagy teljes kiőrlésű, vagy magvas...) Ilyenkor mindig eszembe jutnak a szegény éhező gyerekek, az afrikai püffedt hasú, pálcika lábú szerencsétlenek. :( Jó, mi sem tudjuk mondjuk reform konyha szerint táplálni, de azért nem is éhezik. Vagyis nem éhezne, ha enne... Lehet, hogy szigorú vagyok, vagy szemét, de én nem fogok 6-féle ételt elé pakolászni, hogy válogasson kedvére. Én elég nagy szegénységben nőttem fel, emlékszem, sokszor ez volt a választék: zsíros vagy margarinos kenyér. Annyi variálás volt, ha már nagyon untam, akkor cukorral ettem a zsíros kenyeret. Lehet, hogy ez bizarrul hangzik annak, aki még nem kóstolta, de egészen finom. De tényleg, még Mamám mondta, hogy kóstoljam meg. :)
 Ehhez jön még, hogy a drágalátos Mókuska is válogat, pedig nem is a legolcsóbb macskakaját kapja, mégis. Ezek kikészítenek! Nálam ez egy érzékeny pont, lehet, hogy a múltam miatt, nem tudom. Mindegy, úgy vagyok vele, ha kibírhatatlanul megéheznek, majd csak enyhül az ellenállás. Meg mindkét párának van egy kis tartaléka, szóval annyira nem esik meg rajtuk a szívem... De azért bosszant.

 Pénteken meglátogatott bennünket a védőnő. Már rég volt, és úgy voltam vele, hogy ha felbőszít, akkor lemondom a fenébe az egész szolgálatot. Kicsit macerás lenne, meg kijönne a gyámügy és hasonlók, szóval ez csak végső esetben történt volna, de szerencsére nem érzem szükségét, hogy meglépjem ezt.
 És még jól is jártam, mert beviszi a pszichiátriáról kapott zárójelentést a doktornőnek, nem kell csak ezért bemásznom.
 Az egészségügyről még annyit, hogy beadtam az utazási költségtérítést az oep-nek. Állítólag nagyon szőrös szívűek, és ha már egy valami hibádzik/hiányzik, már nem is perkálnak (pedig a hátoldalon, ahová a nevet és taj-számot kell írni, le van pecsételve, és olvashatatlan tőle az írásom...). Azért fasza, hogy mennyi vizsgálaton voltunk más városban, és csak az utolsó kettőnél igényeltem. Én nem értem, a volt dokinknak, vagy az asszisztensének fájt volna velünk közölni, hogy ez jár??? Bocsánat, hogy nem tudok minden egyes rendeletet és jogszabályt fejből. Az is a feladatuk lenne, hogy tájékoztassanak az ilyenekről is. Mert lehet, hogy az orvosoknak nem jelent semmit az az 1-2 ezer Ft, de nekünk igenis nagy összeg! Mindegy, ebből is tanultam, mindennek jól utána kell járnia a parasztnak, ha nem akar lemaradni semmiről sem...