A kórházban nem volt túl változatos a program: vérnyomásmérés, gyógyszerezés, fejés, alvás, evés, szomorkodás. Az a nyavalyás nem akart lejjebb menni, hiába tömték belém a bogyókat, pedig régen sosem volt gond vele. Az a pletyka terjed a városban, hogy a "vidékiekkel" nem bánnak túl jól. Én ezt nem tapasztaltam, kedvesek voltak, próbáltak vigasztalni is.
Hétfőn a hasi uh-on kérdezte a hölgy, hogy mikor fogok szülni... Mondom egy hete megtörtént. :/ Nagy volt a hasam, a nőgyógyász is megjegyezte, hogy milyen érdekesen néz ki, használjak hasszorítót. Nem haragudtam érte, mert tényleg olyan volt, mintha még terhes lennék.
Kedd reggel aztán (bár még mindig 140 körül volt) mondták, hogy mehetek. Úgy örültem, de aztán gyorsan kérdeztem, hogy de mégis hogy jutok át a másik kórházba, gyalog csomagokkal lehet, hogy nem lenne olyan könnyű. Mondták, hogy van ingyenes kórházbusz, de rohanni kellett. A csomagomat alig bírtam el, de rendes volt egy szerintem rezidens fickó, mert egészen a buszig cipelte a cuccom. Odaérve is nagyon rendes volt egy nő, megengedte, hogy lerakjam a motyóm egy zárható helyiségben. Nagyon izgatott voltam, hogy újra láthatom. Kissé félőrültnek tűnhettem, ugyanis hálóingben, fürdőköpenyben, és sportcipőben flangáltam, mert férj valamiért hazavitte az utcai ruháimat.
Rohantam, hogy beszéljek a doktornővel, hogy végre zöld jelzést kaphassunk. Erre ő: nehogy azt higgye, hogy csak úgy kiadjuk, azt sem tudjuk el tudja -e látni. Mondom: tessék? Lesz segítségem, és különben is! Ő viszont makacsul tartotta magát ahhoz, hogy vetessem fel magam az osztályra, mert lehet, hogy még maradunk. Így elmentem az irodába, ott sem nagyon értették, hogy mit akar a doktornő, de felvettek, bár be is szóltak: minek felvenni, úgyse fog EZ tudni szoptatni. Igazán lélekmelengető megjegyzés volt! Kaptam egy ágyat, és ebédet. Itt is rendes volt az ápolónő, látta rajtam, hogy nem sok kell ahhoz, hogy megőrüljek, így próbált lenyugtatni. Úgy éreztem örökre a kórházban maradunk. Ő is furcsállta viszont, hogy hogy a manóba száradt ki a lány. Ja, elfelejtették kiszedni a kanült a kezemből, így tényleg úgy néztem ki, mint aki kiszökött a zárt osztályról. Az a doki szabadított meg tőle, akinél szültem. Nézett ám, hogy mit keresek én még ott.
Közben az Embörrel meg próbáltam szervezni a hazautat, de elég macerás volt úgy, hogy azt sem tudtuk, ma hazajöhetünk -é.
Na de most jön a lényeg: végre mehettem a deles etetésre. :) Boldogan öltöztem be, bár egy nőci megkérdezte, hogy nem vagyok -e rosszul, mert nagyon ramatyul nézek ki. Mondom: NEM (persze az ájulás határán voltam, de muszáj volt nem arra gondolni.) Megmutatták, hogy kell lefertőtleníteni a kezem szakszerűen, majd végre kézbe vehettem a cukit.Olyan jó volt újra látni!Nagyon izgultam, meg olyan izé volt, hogy miközben etetem táppal, vizslatják az alkalmasságom. Ezután elmentünk uh-ra. Tetőtől-talpig átvizsgálták, és minden rendben volt vele. Még egyszer meg kellett etetnem, és végre rábólintottak, hogy mehetünk. El sem akartam hinni. :)
Kérdezték, hogy hoztunk -e cumit. Érdeklődtem, hogy mért van rá szükség? Azt felelték, hogy menjünk be egy boltba, és vegyünk, mert végig fogja bőgni az utat, nem marad meg cumi nélkül. Ehhez képest aludt, egy hangja nem volt, csak néha nyekergett. Szép sárga volt a táj, mert nyílt a repce. :)
Ez a kép már itthon készült a kicsomagolás előtt:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése